Szabó Miklós a böcsületes nevem. A „méhész”-t az általam rendkívül nagyra tartott és testvéremként szeretett Hámori Fecótól, az A.net tehetséges fotósától, gyermekkori barátomtól kaptam, ám azt, hogy ez az általa megszólításomként alkalmazott „főméhészek gyöngye” fordulat eredetileg (még 1982-ből) honnan ered – gyanítom – ő maga sem tudja.
Vallom, hogy van úgy: az ember szeret valamit, csinálja is szívvel-lélekkel, talán még gyakorlatot is szerez benne, de a rutin ellenére sem válik kiemelkedővé a területen. Így vagyok én a fényképezéssel. Kőbánya-Újhegyen nőttem fel, az Újhegyi lakótelep Mádi utcai első sorában, amelynek szobaablaka éppen az akkori egyetlen pálya 13-as végére (ma: 13R) tartó repülőgépek végső megközelítési folyosójára nézett. Sokszor eszembe jut, s ennek rendszerint hangot is adok: sej, ha a mai technikával állhatnék abban, az akkori az ablakban, lesve az az időben halálian unt Aeroflot, AUA, Balkan, British Airways, CSA, Finnair, Iberia, Inteflug, Iraqi Airways, JAT, KLM, Lufthansa, Pan Am, Syrianair, TAROM repülőgépeit, hogy az akkori MALÉV hetvenes évek-végi flottájáról ne is beszéljek. Hol vannak már azok a légitársaságok, azok változatos festések és azok a változatos repülőgép típusok? Ki emlékszik már azokra az időkre, amikor Budapestre az Air France, a Finnair, a Syrianair is Caravelle-el járt? Az AUA, a JAT, a (régi, glóbuszos festésű) Iberia és a (csíkos) KLM pedig DC-9 32-essel. Mennyire untuk és most mennyire visszasírjuk a BALKAN, a CSA, az Interflug, a LOT és a TAROM elcsépelt IL-18-asait, a British Airways Tridentjét, vagy a Pan Am Frankfurtból Budapesten keresztül Bukarestbe repülő Boeing 727-esét (1977).
Fényképezőgép – édesapám keletnémet Werrája – Ferihegyen volt először a kezemben, amikor 1978 júniusában atyám a LOT egyik IL-18-asával – életében először – repülőre szállt. Nagy esemény volt ez a családnak, én pedig tisztában lévén a helyzet történelmi jelentőségével szorgalmasan kattogtattam. Csak hát a technikai tudásom nem volt meg hozzá, a repülőgépek is messze lézengtek, ráadásul a blendenyitogatást is úgy kezeltem találomra, mintha élességet állítanék, minek eredményeképpen – Zeiss optika ide vagy oda – a lehetetlenül banánzöld ORWO dián látható apró piros folt nyilván egy AUA repülőgép lehet, míg a kékről a mai napig tudományos viták folynak, hogy az bizony MALÉV kék-e vagy az egy LOT repülőgép. És ki emlékszik még a SAS DC-9 21-es dömpingre?
Mindazonáltal fényképezni megszerettem – még ha nem is mindig megy (ugyan már: nézzék meg elmosódott, nehézkes felvételeimet, amelyek akár csapágyasra hajtott Photoshoppal is hol vannak egy alvás közben, hónaljból fotózott – vélhetően véletlenül elsütött – Hámori vagy Szabó Gábor képtől) – s amikor 1980-ban Zoltán nagybátyámékhoz először kiutaztunk Bécsbe, a szabad nyugati világból engem elsősorban a repülőtér, a Schwechat érdekelt. Visszatérő ferihegyi látogatóként az azokban a hónapokban először beszerzett, akkori egyetlen repülőterünk földszinti járatinformációjának segítséget nyújtó vaskos világmenetrend, a lejárt szavatosságú ABC World Airways Guide-ok adatainak birtokában hányszor álmodtam arról, hogy egyszer a KLM Boeing 747-200-asával Bécsből Amszterdamba (mert akkor még a távol-keletről érkező KLM járatok leszálltak Bécsben), vagy az Iraqi Airways Boeing 727-200-asával (merthogy a Bagdadból Berlin-Schönefeldre járatoló repülőgépek szálltak le útközben Budapesten) elrepülök. S most ott álltam Schwechat kapujában édesapám Werrájával, amelyen ki tudja hány diakockát meghagyott nekem a hülyeségeimre. Aznap is szakadt az eső, s az akkor jellemző nyugat-európai terrorfenyegetettség miatt a bécsi terasz már végleg zárva volt, de a forgalom…nos a forgalom, az bizony a vastag világos-lila üvegfal mögött szakadó eső homályában is mindent megért. A BALKAN Tu-134-essel járt Bécsbe (ellentétben a budapesti IL-18-asokkal), a British Airways (a Budapesten megszokott Trident helyett) 737-200-assal, stb. Aznap láttam Swissair DC-8-ast, Turkish Airlines Boeing 727-2F2-t, Olympic Airways 737-284-est, valamint számos érdekességet (Arista International DC-8 61), de akkor, aznap gyakorlatilag minden highlight volt. Az EL AL 707-300-assal jött és egymás után leszállt a Schwechaton életem első, élőben megpillantott 747-ese, abból is mindjárt három (ALIA, South African Airways és Iranair – utóbbi SP). Azt hiszem itt dőlt el minden, ettől a naptól fogva a nyakamban lógott a fényképezőgép.
|
Diára dolgoztam és a tökéletes pozicionálás miatt túlságosan magamra engedtem a repülőgépeket. Csak később derült ki, hogy a fotón nem jelenik meg minden, amit a keresőben láttam, azaz kevesebb fért a diakockára, mint amit én valójában exponáltam. Így innen kérek bocsánatot minden (jogosan) fanyalgó ínyenctől, hogy az EOS Rebel géppel lőtt, diáról visszadigitalizált (beszkennelt) képek élvezeti értékét jelentősen rontja, miszerint sok repülőgépnek egyszerűen lemaradt a vízszintes vezérsík vége. Higgyék el nekem, Lepsénynél még megvolt… Most ezt kompenzálom relatíve új, Canon 1000D-mel, ahol meg sokszor nem húzom rá a 300-as zoomot annyira sem, mint kellene. Mindegy, én sem vagyok tökéletes. Tanulom a fényképezést, lesem Hámori Mestertől a fogásokat. Csak a saját pechem, hogy életemben egyszer kaptam ideális napot: ez év április 30-án Ferihegyen. Sem előtte, sem utána. Csak rossz időben: értsd: esőben, borús, (mit borús? Háborús!) időben, homlokomat karistoló felhőalappal és aknagránát-zárótűz közepette eszik engem kint a fene valahol, valami elszalaszthatatlan vagy pótolhatatlanul egzotikus repülőtéren, valamint annak ködbe, vízpárába vesző leszállóinál. Ez alól csak Bangkok volt kivétel, ahol egész nap 40C-ban és 90%-os páratartalomban ültem a város legmagasabb szemétkupacának tetején éhesen-szomjasan, büdösen, elcsigázottan, csak mert a városi szeméttelep a Don Muang pályavégén volt. Oda meg tévedésből (…brühühű…) 400ASA-s műfénydiát táraztam be, de abból jó előrelátóan (…brühühühűűűűű…) mindjárt 5 tekercset. Jó drága Kodak dia volt, gyönyörű acélkék csíkkal az oldalán, hogy rajtam kívül senki ne téveszthesse el, hogy ez vakító napfényben nem használható. Még büszke is voltam rá, hogy a Don Muangra bizony minőségi filmmel kell kijönni. Mintha Dom Perignont kortyolgattam volna a szemétkupac tetején. Az előhívást követően azonban fénysebességgel csúsztam át az önemésztés határára. Úgy éreztem magam, mint egy bérgyilkos, aki rossz tárat vitt magával és gyakorló gumilövedékkel ment embert ölni. Gyakorlatilag szénné égett fehér kockák hitelesítették két, a szeméttelepen kint töltött gyötrelmes napom felesleges mivoltát, benne a Thai teljes regionális és közepes hatótávú flottájával, Eva Air és más nagyszerű heavy-kkel, a KLM festésű Garuda 742-essel, s benne a Bangkok Air F28-asaival valamint a Thai MD11-esével, amit U-tapao-n lőttem meg miután motort béreltem, hogy 2-2 óra alatt le- és feljussak Pattayáról. A másik – ezt Ti is láttátok – a szomszédos Sydney volt, ahol a 46,3C-ban harcoltam egyrészt a forróság miatt szétpezsgő háttérrel, másrészt a mindvégig tengelyes nappal, csak hogy este 6-kor Haas Johnny barátom spaknival kaparhasson fel a spotter teraszról. Nos ez volnék én, a dafke rossz időben fotózó, akinek még szeretett Ferihegyünk sincs olyan közel, hogy gyökeresen ne romoljon el az idő, mire kiérek. A KLM 747-200-as és az Iraqi Airways 727-es természetszerűleg soha nem jött össze és szerintem már nem is fog, a sors viszont úgy érzem bőkezűen kárpótolt. Bejártam a világot, regisztráltan 198 alkalommal repültem, köztük pár igazi gyöngyszemmel. Szingapúr és London között tavaly decemberben kipróbálhattam az A380-ast, Budapestről Kabulba az An-124-est. Afrikában Zoltán barátommal csak állóhellyel rendelkező Southern Air Transport C-130 Herculest stoppoltunk. Gábor barátommal több alkalommal is kipróbáltuk az ARIANA legendás, a hírhedt 1999-es géprablásban érintett Boeing 727-esét (YA-FAY) Dubai és Kabul illetve Kandahár és Dubai között. Afrikai kalandozásom idején repültem Air Zimbabwe Boeing 707-330-assal és BAe-146 200-assal, Rómából (később Párizsból is) repültem a Linhas Aereas de Mocambique 767-300-asával, belföldön a LAM 737-300-asával, regionálisan pedig a South African több típusával. A kipróbáltak közül több gép már nincs, mert lezuhant vagy súlyos balesetet szenvedett: a South African 737-244-ese (ZS-SIA) – amellyel Johannesburgból Maputóba repültem – pár évvel később Peruban zuhant le, az EgyptAir 767-366-osának (SU-GAP) tragédiája – amellyel a főfutó felrobbanása miatt mi magunk is kényszerleszálltunk a zimbabwei Hararéban a Johannesburg-Kairó vonalon – világszerte ismert.
Nos Kedves Spotter társak, köszönöm, hogy bemutatkozhattam, sok napot kívánok hátulról és jó forgalmat az égbolton!
Szívélyes üdvözlettel: a "méhész"
|